Otthontalanság otthona

Itt ülök a fűben, a bőrömet marja a só, a vízem felmelegedett, a kezem sajog a kulacsfogástól,  mindenemet szúrja a fű, az összes izmom szinte aprókat ugrál, a nap a szemembe süt, én meg vigyorgok. Mert megint legyőztem önmagamat, 8 km, és végig magammal beszélgettem, hogy ugyanmár, ha már elindultam, nem mindegy. Akkor már haladják, akkor már csináljam.
A ma mosott hajam csapzott, a szemüvegem lecsúszik, a ruhám koszos és izzadt, mégis van valami csodálatos dolog, amit érzek, magam se tudom mi. Még akkor is jó, amikor tudom, hogy holnap érezni fogom az összes izmom apró rezdülését minden mozdulatnál. 
Legelőször mindig a fenekemben érzem az egészet, ez még a jobbik eset,régen a lábamban éreztem, az már teljesen hozzászokott, megismerte, leült vele pipázni és már szereti a futást.

Tehát 6. hét vége, 6. hét vége. Mininyaralásos, negyven fokos, kimaradásos, mindenes.
Sokan nem értik, de ha nem érzem magamban az ihletet, akkor nem megyek, akkor inkább pihenek, nincs rosszabb annál, amikor a fenébe kívánom az egészet, és végigszenvedem az egész edzést.
Igaz a 8 km 1 óra 15 perc lett, tehát csigabiga tempo, de a hosszúfutásnál inkább a km-re koncentrálok, az időt javítom a többi edzésen, pont ez az edzésterv lényege. Ilyenkor vigasztal, hogy a gyorsedzéseken egyre jobb eredményt érek el, tehát majd belejövök a hosszúba is, messze van még a vége.